Lakva ismeri meg az ember a másikat, s bizony így van ez. Alig két hónap elég volt, hogy a belga lélek rejtelmeit teljesen kiismerjem. Reggel mentünk Andrissal oviba és láttuk, hogy a lámpás gyalogátkelőnél egy rendőr áll. Amikor odaértünk, megnyomtam a jelzőgombot, hogy a lámpánk zöldre váltson. Ezzel egyidejűleg a rendőr is elindult a túloldalról, leállította a forgalmat és intett, hogy menjünk át. A velünk áthaladónak közben elmondta, hogy a mi oldalunkon elromlott a jelző, ezért segít az átkelésben, hogy ne kelljen megvárni amíg magától zöldre vált a lámpa, ha már a jelző nem tudja siettetni. Hát ilyenek ezek a belgák. Csupa szeretet, odafigyelés, gondosság. Remek belgák! Otthon rendőr akkor se került elő, ha kikapcsolták az Alkotáson a lámpákat és a Nagyenyedről csak élete kockáztatása mellett juthatott le az autós a délihez.

Andrist leraktam, majd indultam vissza a kocsihoz. Megdöbbenve láttam, hogy párhuzamosan parkoló autóm mellett megállt egy áruszállító teherautó, leengedte a rámpáját, aztán mindenki elment reggelizni, legalábbis az alatt a negyed óra alatt, amíg sikerült kilavíroznom a kocsit a takarásból, senki nem jött vissza a kocsihoz. Nincs ezekben egy cseppnyi szeretet, minimális odafigyelés vagy szöszmöszhengernyi gondosság se. Rohad belgák! Otthon ilyen sose fordulna elő.